4. fejezet-Lejárt az idő

"Mikor a Vele töltött idő oly rövidnek, míg a hiánya oly hosszúnak tűnik."

Mi is a szerelem? A kérdés mely mindenkit foglalkoztak. A kérdés mely ott motoszkál mindenki fejében, legyen az a legeldugottabb és legféltettebb pontja is elméjének.

Egyesek szerint a szerelem az önfeláldozásról, a kölcsönös tiszteletről és a másik feltétlen, korlátlan szeretetéről szól. Mikor úgy érzed, Érte kelsz fel reggel. Mikor a Vele töltött idő oly rövidnek, míg a hiánya oly hosszúnak tűnik. Mikor az egyedül töltött perceidben is csak Rá gondolsz, és arra, hogy vajon Ő gondol-e rád. Mikor akármennyire is próbálkozol, nem tudod elképzelni az életedet Nélküle. Belegondolsz, mi lenne, ha nem lenne és a szakadék mélyére zuhansz. Ha Ő ugrik, ugrasz Vele. Ha Ő hal, halsz Vele.

Mások szerint a szerelem szenvedély. Forró ölelések és heves csókok összefonódása. Két test, egy lélekké formálódása. Mérföldes szívdobbanás a pillantására, égető fájdalom a hiányára. Vágyakozás ajkai ízére, őrjöngés bőre finom érintésére. Halk szuszogással nyugovóra térni Mellette. Széles mosollyal ébredni Őt ölelve. Égető szívvel Hozzá simulni, teste melegét örökké érezni. Hozzá tartozni.

Talán a legegyszerűbb azt mondani, hogy szerelem mindenkinek mást jelent. Van, akinek áldás és van, akinek átok. Hiszen minden innen ered. Minden fájdalom és minden boldogság. És hogy nekem mit jelent? Egy kimerítő játékot. Az első találkozást, az első egymásnak szánt szavakat. Az első leveleket, az első együtt töltött perceket. Mosolyokat, felhőtlen kacarászásokat, komoly mondatokat. Új, fel nem fedezett érzéseket, olykor megmagyarázhatatlan szavakat. Lopott csókokat, őszinte és hazug, néha be nem tartott ígéreteket. Egyre növő vágyat és kínos pillanatokat. Az édes kielégülést és a süvítő kínlódást. Az örökké tartó kételyeket és csekélyke reményeket. Közös reggeleket, átvészelt nappalokat és sötét éjszakákat. Agyon féltésről és túlzott szabadságról. De mint minden játékban itt is vannak győztesek és vesztesek. És, hogy ki veszít? Aki többet érez a másik iránt.

Óriási vihar van odakint. A szél hatalmas erővel csavarja a fák lombjainak, sárga leveleit. Az ég sötét, csak egy-egy félelmetes villámnyaláb szakítja meg tökéletes, mélykék színét. A sorvadozó fűt óvatos, mégis erőteljes szellők kapják fel és viszik végig a levegőben. Alkalmanként hangos dörrenés hallatszik, percekig tartó utóhatás hagyva maga után a következőig. Az eső nagy cseppei éles koppanással zúdul az ablaküvegre, hosszú, s nedves csíkot hagy a sima felület szélén. Sosem szerettem a viharokat. És ez most sincs másképp. Az édesen szuszogó Aylin-nel az ölemben ülök a kanapén, teljesen, de a lehető legóvatosabban összekucorodva, felhúzott térdekkel.  Az apró kislány néha felnyög ijedtében, nyilván még nem sok része ehhez hasonló élményekben. A házban sötétség uralkodik, a villanyok, elektronikus készülékek és bármi, ami fényt adhatna, mindenütt le vannak kapcsolva. Harry talpának csapódásai a lépcsőfokokon szinte vízhangoznak a lakásban, ahogy nyugodtan sétál lefelé, kezét végighúzva a fal mentén. Újabb jókora villámcsapás és mennydörgés keveréke és a csöpp gyermek halk sírásba kezd. Gyengéden ringatom, közben folyamatosan csitítgatom torkának szelíd játékát. Nem ér váratlanul Harry érintése a vállamon, mégis halványan összerezzenek. Meleg lehelete csikizi a nyakamat, kezem végigszalad a karomon. Hajam szoros kontyban feszül a fejem tetején, így könnyedén hozzáfér nyakhajlatomhoz. Alig érezhető puszival illat, mit egy szaggatott sóhajjal jutalmazok. Tisztában vagyok a mai nap jelentőségével, ami még inkább idegséggel tölt el. Nem ellenkezem, csak mereven tűröm tevékenységeit, tudom, hogy nem lenne értelme szembe szállni vele. Ha mégis, annak csak Aylin látná kárát. Hirtelen szívja meg a bőrömet, amitől automatikusan ugrok egyet. Reakcióm elégedett mosolyt csal a Göndör Ördög arcára. Éppen újabb meglepetésre készül, testével előrébb hajol, mikor a csengő megszólal. Orra alatt szitkozódva egyenesedik föl, nem ideges, tudja, hogy itt még nincs vége. A bejárathoz siet és unottan kinyitja az ajtót.

-Mit akarsz Hemmo? – dünnyögi kelletlenül, szemöldökét érezhetően felhúzva.

-Híreim vannak. – feleli Luke, majd néhány pillanat múlva már a nappaliban áll. – Szia, Pöttöm! – simítja meg Aylin puha kis fejét. Nekem is biccent és halvány, halvány mosolyt görbít a szája sarkába. Ajkamba harapva viszonzom gesztusát, mire az előbbi apró öröm is eltűnik az arcáról.  Harry ridegen méregeti Őt, egyértelműen nem szívleli, hogy Luke egyáltalán üdvözöl bennünket, főleg engem.

-Gyorsan mond, mert dolgom van. – ereszt felém egy kéjes vigyort, mire Luke izmai megrándulnak. Aggódóan pillant vissza rám, de elkapom a tekintetem.

- Gondok akadtak az Irwin biznisszel. – néz ismét Harry-re, aki ennek hallatára teljes figyelmét Neki szenteli.

-Hogy érted az, hogy gondok akadtak? –ráncolja a szemöldökét kérdőn, de Luke int, hogy ne itt beszéljenek tovább. Harry bólint, és megindul fölfelé, Hemmo pedig engedelmesen követi. Hálás pillantásokkal ajándékozom meg, de arca komor marad. Nem tarthatja föl az örökkévalóságig.

Két óra telt el. A vihar még mindig nem ült el, sőt ha lehet inkább fokozódott. Aylin időközben elszenderedett ezért felvittem a szobámba. Gondosan betakartam, most pedig mellette pihenek. Várom, hogy Luke kifogyjon az ötletekből. Eltelt a három nap. Ma fog megtörténni. Harry magáénak akar tudni és én nem tehetek semmit. Ha ellenkezem a legkevesebb, hogy durvább lesz, de bántja a kislányt. Ez amolyan „női ösztön” lehet, de képtelen lennék hagyni, hogy bármi történjen vele. Egyértelmű, hogy inkább én, mint Aylin. Luke nem tehet semmit. Csak amit most is. Késlelteti. Lassan feltápászkodom és kilépek a szobám falai közül. Lábaim megremegnek, mikor látom nyílni az emeltet rejtő, fehér ajtót. Először Hemmo, majd a Göndör Ördög lép ki rajta, mindketten rám kapják a tekintetüket. Zavartan sütöm le a szemem, torkomban egyre nagyobb gombóc keletkezik. Szívem nagyokat dobban, ahogy elmennek előttem, szinte érzem Harry diadalmas kacaját. Egy másodpercre érzem Luke megnyugtató illatát, egy pillanatra minden elszáll, egy kis ideig eltűnik minden baj. Aztán visszaesek a kegyetlen valóságba. Utánuk sandítok a lépcsőn, egyesen a bejáratig. A fordulóban megállok és nézem, ahogy Harry elköszön. De Hemmo nem mozdul. Meredten, mégis határozottan áll az ajtóban, szeme a szokásosnál egy árnyalattal sötétebben fénylik.

-Nem engedem, hogy hozzáérj. – mondja ki tetetett nyugodtsággal a hangjában. Elkerekedett szemekkel nézek rá, éreztem, hogy őrültségre készül.

-Tessék? – kérdezi meglepetten a göndör, és a válla fölött rám pillant.

-Jól hallottad. – válaszol határozottan. – Nem engedem, hogy magadévá tedd. –folytatja.

-Nem engeded? – röhög föl mérhetetlen gúnnyal Harry, még a könnye is kicsordul a nevetéstől. – Mégis mit szándékozol tenni ellene? Ő az enyém. – köpi oda kíméletlenül, mire Luke nyakában erei kidüllednek, és dühösen fújtatni kezd.

-Ne merj hozzá érni. – sziszegi egyenként a szavakat, mire megtántorodik, ugyanis a Göndör Ördög egy egyetlen suhintással, ököllel az arcába üt. Ijedten felsikítok, de ügyet sem vet rám, hajol le hozzá.

-Ugyan Hemmo, ezt te sem gondoltad komolyan. –ingatja a fejét hitetlenkedve. – Szereted? –kérdezi. Luke nem válaszol, ezért a hajánál fogva megragadja és felhúzza magához. – Kérdeztem valamit! Szereted? – ordítja haragtól lángoló fejjel.

-Engedd el! – visítom riadtan és hozzájuk szaladok. – A tiéd vagyok, azt teszel velem, amit akarsz, csak engedd el! – fortyanok fel görcsösen kapaszkodva a lesújtó karba. Harry elégedetten mered Rá.

-Hallod kicsi Hemmo? Ő az enyém. Önként fog velem ágyba bújni és te nem tehetsz semmit. Még annyira sem voltál képes, hogy megkeresd. – vágja hozzá a fájó szavakat, a tehetetlen fiúhoz. – Még az első csókját is tőlem kapta. Képzeld milyen édes lesz az első alkalom. –kuncogja kajánul, mire Luke nem haboz tovább; ráveti magát és minden erejével üti az arcát.

-Harry ne! – fogom meg a vállát, visszatartva ezzel, hogy lecsapjon Luke-ra. Kettejük közé állok és a mellkasuknál fogva tartom őket távol egymástól. – Elég! –ordítom torkom szakadtából. Mindketten leállnak. Könnyeim csípik a szemem, kezeim remegnek a félelem és harag keverékétől.  

-Ha hozzá mersz érni, esküszöm, megöllek! – morogja Hemmo ziháltan, tökéletesen zselézett haja, most szerte-szétállt, homloka gyöngyözött az izzadságtól.

-Tudod, hogy nem vagy nekem ellenfél Lukey. – feleli Harry göndör fürtjei mögül, gyilkos tekintettel.

-Nem érdekel, ha utána én is meghalok, de akkor is megöllek! – Most mit tegyek? Hogy fogok ennek véget vetni? Ha hagyom, hogy Luke bántsa, Harry-t a haverjai egészen biztosan nem hagyják annyiban. Viszont, ha nem hagyom…..az övé leszek. 

-Ne Luke.. – mondom szomorúan, tudom, hogy most megszakad a szíve, de ha nem teszem, talán meghal. Azt nem tudnám elviselni. – Kérlek, menj el. – hajtom le a fejem bűnbánóan, képtelen vagyok a Rá nézni. Túl nagy lesz a düh és a fájdalom.

-M..mi? – hebegi meglepetten és egy lépést hátrál.

-Menj el. – ismétlem meg Rá se nézve. Értetlenül rázogatja a fejét, a gyomrom görcsbe rándul, ahogy szipogni kezd. Ajkam egyetlen hosszú vonallá préselődik, mintha kést szúrtak volna a szívembe, a lábaim remegnek, könnyeim már patakokban folynak.

-Hallottad. – szólal meg a Göndör Ördög, hallhatóan mosolyogva. Minden porcikám azt súgta, hogy pofán vágjam, de ha ezt megteszem Luke nem megy el.

-Rendben. – bólint végül, majd a lenyomja a kilincset, ujjai elfehérednek, ahogy görcsösen szorítja. Éles fájdalom hasít át a testemen, de nem teszek semmit. Nem tehetek. Tétovázik, de végül elhagyja a házat. Lihegve, tátott szájjal nézek utána, vér dobog a fülemben, a fejem hasogat. Két kar fut végig a derekamon, majd hirtelen magához ránt, amitől a hátam düledező mellkasának csapódik.

-Jó kislány voltál. – súgja. – Ezért jutalmat érdemelsz, picilány. – illeti apró puszival nyakhajlatomat, amitől összerezzenek. Undorodom tőle. Keze táncot jár a hasamon, néha lejjebb is merészkedik és a combom felső részét érinti. Erősen megszívja a nyakamat, halad végig a vállamon, egy ponton hátrál, akkor nem bírom; aprót felnyögök. –Hmm…megvan a gyenge pontod. – susogja mosolyogva, majd ismét nekiáll és gyengéden megharapja a vékony bőrt. Gondolataim csak Luke körül forognak, csalódott arcán, szőke fürtjein és könnyes szemén. Emlékszem mikor kicsik voltunk és kiültünk a szülei házának verandájára piknikezni. A jövőn elmélkedtünk és azon, hogy vajon örökké barátok maradunk-e. Aznap mondta ki először, hogy szeret. 15 éves volt, egy évvel idősebb nálam. Egy hétre rá tűnt el. Az emlékképet Harry szakítja félbe, ahogy megunja a nyakamat és maga felé fordítva ajkait ráérősen az enyémekre tapasztja. Bejutásért könyörögve megnyalja alsó ajkamat, de miután nem kapja meg, nemes egyszerűséggel ráharap. Felnyüszítek, mire elvigyorodik és vadul falja ajkaimat.

-Most az enyém leszel. – duruzsolja vágyakozóan, mire egy kósza könnycsepp legördül az arcomon egyenest a válla csupasz bőrére. Felmordul, és kissé eltol magától. – Ne sírj! Élvezni fogod. – sistergi rekedtes hangon, talán nyugtatás kép. Az ölébe kap és megindul velem felem befelé. Száját egy perce sem szakítja el az enyémtől, gyorsan és szenvedélyesen tépi duzzadt ajkaimat. Az emeletre érve a falhoz nyom, keze a pólóm alá vándorol. Egyik méretes tenyerét a derekamon pihenteti, letesz és a másikkal rászáradt könnyes arcomat cirógatja. – Ne remegj már, ettől csak még jobban beindulok. – morogja kábán, majd a pólóm aljához nyúlva lekapja rólam az amúgyis bő anyagot. A figyelmeztetés ellenére már az egész testem remeg, számat összeszorítom, amivel nem törődik inkább halad lefelé a kulcscsontomon, egészen a mellem közötti részig majd lassan guggol lefelé a hasamhoz. Egészen a felhoz simulva, a fejemet oldalra fordítva zihálok, mintha egy csatatér kellős közepén, lennék sebesült. Mikor nadrágom gombjához nyúl ijedten pillantok le rá, ő pedig egy kaján vigyor kíséretében rám kacsint.

-Harry kérlek, ne csináld… - szipogom megrökönyödve. Felnéz rám. Érzelemmentes arcából semmit nem tudok kivenni. Valamit mond, de hangos levegővételem miatt nem hallom. Hirtelen kapja oldalra a fejét a lépcső irányába, nem értem, ezért én is odafordulok. Luke az.