3. fejezet-Fájdalmas találka

Sziasztok!

Meghoztam a 3. fejezetet, ami elég eseménydúsra sikeredett. Továbbá szeretném megköszönni nektek a pipákat, a kommenteket és a 14 (!!) feliratkozót. Hatalmas örömmel töltenek el a visszajelzések, őszintén örülök, hogy ennyi embernek tetszik a munkám. További szép napot és jó olvasást kívánok!xx

"A lényeg, hogy most itt vagy és újra láthatlak"

-Egyél, picim. –simítom meg az édesen szuszogó kislány fejét.  Az utolsó cseppig kiissza a cumisüvege tartalmát, majd csukva tartott szemekkel, apró kis kezeivel hadonászik. Az üres üveget a mosogatóba teszem a reggeli után maradt tányérok mellé, óvatos puszit nyomok Aylin homlokára, amit halk nyöszörgéssel jutalmaz. Elmosolyodok játékos mocorgásán, majd lassú léptekkel a kanapához sétálok és gondosan elhelyezem rajta. Visszasétálok a konyhába és elmosom a magunk után hagyott edényeket.

-Mi az, hogy dolgod volt? –hallom meg Harry ideges hangját a lépcsőfordulóból. –Vagy most azonnal idetolod a segged vagy… -engem meglátva elnémul, nagyot nyel, majd nyugodtan folytatja. –Tíz perc múlva itt legyél. –dünnyögi, majd köszönés nélkül kinyomja. Szitkozódva ül le a heverőre, amitől akaratlanul is felsikkantok, hisz Aylin is ott pihen. –Nem eszem meg ne aggódj! –int le feszülten. A távirányítóért nyúl és bekapcsolja a tévét. Legalább harmincason van a hangerő, amit az érzékeny csöppség nem igazán díjaz.

-Halkítsd már le egy kicsit! –szólok rá, de csak egy sokatmondó morgást kapok válaszul. Szem forgatva az ordító készülékhez trappolok, és ott veszem halkabbra. Harry idegbeteg tekintettel mered rám, felpattan, majd erősen megragadva magához ránt. Kíméletlenül szorítja a csuklómat, aminek biztos, hogy nyoma marad. Szikrázó zöld íriszei a megszokottnál sötétebben csillognak, ahogy kezét a derekamra vezeti és nyakamnak esik. Döbbenten felsikítok, mire durván beleharap az érzékeny bőrészbe. Fájdalmasan felszisszenek, mellkasánál fogva próbálom ellökdösni magamtól, kevés sikerrel. Hirtelen ötletként, a lábára ugrok, minek eredményeként dühösen felmordul. Kihasználva az időt, kapom fel a falatnyi gyermeket, hátha így békén hagy.

-Azt hiszed, az a kis görcs megállít bármiben is? –vigyorog gonosz éllel a hangjában, ahogy egyre csak szünteti a köztünk lévő távolságot.

-Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni… -sziszegem védelmezően szorongatva a „kis görcsöt”. Szorosan a falhoz présel, kezeit fölém helyezi. Egy ideig állom rideg pillantásait, viszont mikor közeledni próbál, egyből elfordítom a fejem. Nem igazán zavartatja magát, beéri az arcommal is, így azt kezdi el puszikkal behinteni. A kicsivel az ölemben védtelen vagyok, mivel szemernyi érzelmet sem akarok mutatni felé, ezért sóhajtozva, mereven tűröm érintéseit. Ekkor szólal meg a csengő. Harry a várt morgolódás ellenére mosolyogva távolodik el tőlem és biccent az ajtó felé. Értetlenül, még mindig szunnyadó Aylin-nel a kezemben megyek végig a folyosón a bejárat felé. Mielőtt kinyitom, beletúrok szerteszét álló hajamba és felsóhajtok. De ami vagy inkább, aki az ajtó mögött fogad az egyből ledermeszt. Előttem áll teljes életnagyságban, fekete bőrdzsekiben, fehér trikóban és szürke koptatott csőnadrágban. Megrökönyödve néz rám, még a szája is tátva marad.

-Luke? –nyögöm ki nagy nehezen. Öröm, meglepettség és tömérdek kérdés fut át rajtam, ahogy egy kósza könnycsepp folyik le az arcomon.

-Aliana? –mondja ki a nevemet, és ekkor már teljesen biztos vagyok benne, hogy Ő az. Életben van.

-Úristen! –kapom a szám elé a kezem, tömérdek könnycseppem és felgyülemlett érzelmeim utat törnek maguknak, és kész, hatalmas zokogásban török ki. Másodpercek töredékig haboz, majd nem semmivel sem törődve érzékien karjaiba zár. Bár vigyáz a picire, mégis eltolom magamtól és még mindig sírógörccsel küzdve nézek fel rá. Gyönyörű üvegkék szemei ragyognak a boldogságtól, arcán őszinte és vidám mosoly ül. Hitetlenül rázogatja a fejét, folyamatosan engem kémlelve. Hirtelen fagy le az öröm az arcáról, ahogy észreveszi a nyakamon éktelenkedő lilás foltot, amit Harry durvasága és harapása okozott. Végigsimít a fájó részen és lepillant a gyerekre. Riadtan emeli rám újra a tekintetét, majd ujjnyomoktól pirosló csuklómat és megsimítja.

-Nem az enyém a pici. –suttogom erőtlenül, lecsillapítva a fejében kavargó kérdésáradatot. –A szomszéd kislánya, csak én vigyázok rá. –szipogok rekedtes hangon.

-Bántott? –szorul ökölbe mindkét keze.

-Mi közöd hozzá? –jelenik meg Harry a házból, maga előtt összefont karokkal méreget minket. –Egyáltalán honnan ismered? –kérdezi tiszteletet parancsolóan.

-Hogy merted bántani? –Luke óriási gyűlölettel indul meg Harry felé, de remegve állom az útját, alsó ajkamba harapva jelzem neki, hogy nyugodjon le. Felhergelt bikaként kapkodja a levegőt, ütőerei kitágulnak a nyakán és lüktetve futnak végig a testén.

-Kérdeztem valamit! Honnan ismered? –ránt magához Harry tettet nyugodtsággal. Luke az idegtől remegve mered ránk, tudom, ha nem teszek, valamit azonnal nekiront a mögöttem ágaskodó embernek. Gombóc keletkezik a torkomban, ahogy kezei közt megfordulok, a hasam görcsbe rándul, de gyors és határozott mozdulattal megragadom Harry pólóját és magamhoz rántva megcsókolom. A meglepettségtől még viszonozni is elfelejti, de hamar észbe kap és vadul visszacsókol. Szinte hallom, ahogy Luke szíve kihagy pár ütemet és egy pillanatra megszűnik dobogni. Elszakadok Harry követelőző ajkaitól és a szemébe nézek.

-Egy régi barátom, még gyerekoromból. Nincs jelentősége. –mondom ki életem talán legfájóbb szavait. –Nem bántott. –félve fordulok újra Luke felé, aki tehetetlenül áll, ajka sarkában húzódó piercingje remegéséből, tudom, hogy most mérhetetlenül csalódott, pont annyira szeretne kiszaladni a világból, mint én. Az eddig semmit nem észlelő kislány most keserves sírásba kezd, mintha csak tudná, mi történik körülötte. Hemmo összerándult arca és Harry elégedett vigyora mindent elárul. Égető fájdalmat érzek a mellkasomban, szemkörnyékem lüktet az újabb kitörni vágyó könnyektől és az eddig eleresztett cseppektől.  –Azt hittem maghaltál. –súgom utoljára felé pillantva, majd Aylin sírásának csillapítására koncentrálva elviharzom, fel a szobámba. Gyengéden elhelyezem a babát az ágyon, majd sietve magunkra zárom az ajtót. Előkotrom a cumiját és az ölembe véve a szájába adom. Ettől azonnal megnyugszik, ami engem is harmatnyi örömmel ruház fel. Él. Mégsem halt meg. Ez egyszerűen lehetetlen. Láttam, ahogy darabokra roncsolódott motort kihúzzák a tóból, ahogy egyre több dolog kerül elő tőle….kivéve a holttestet. Hiába reménykedtem évekig, hogy talán él és nem halt meg, hogy csak amnéziás és nem talál haza. Annyi plakátot készítettem, annyi kórházat bejártam a nevelőapámmal. Még csak 14 éves voltam, és a legjobb barátom elvesztése hatalmas űrt hagyott bennem. Rajta kívül egy barátom sem volt, se előtte se utána. A 18. szülinapomig reménykedtem, hogy visszatér. De miután nem jött feladtam. És most életem legsötétebb napjaiban felbukkan, én pedig a szeme láttára csókolok meg valaki mást. Semmit nem változott. A haja ugyanolyan dús és szőke, csak már felállítva hordja, szemeiben pedig még mindig ott van az a kis ragyogás, amit úgy imádtam. Bár sosem volt köztünk semmilyen kapcsolat, hisz még csak tinik voltunk, mindig is inkább a testvéremnek tekintettem. A bátyámnak. És látni, ahogy a bátyám szíve teljesen összetörik borzasztó élmény. Először visszaadnak valakit, akiről azt hitted örökre elment, aztán, hogy Őt védd, megteszel valamit, amit nem kéne, Ő pedig összeroppan, a szíveddel együtt. Ahogy Aylin mozgó kis hasát cirógatom, cumija kiesik a szájából és újra álomba zuhan. Halkan kinyitom az ajtót és óvatosan lesurranok. A fordulóban megállok, mert Luke a kanapén ülve hol az ujjait morzsolgatja, hol az orrnyergét masszírozza, Harry pedig előtte áll és Őt bámulja.

-Mióta ismered? –kérdezi Harry hidegen.

-Gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Azóta nem láttam, hogy be kellet állnom hozzátok. Mikor eljátszottam a motorbalesetet, ő is azt hitte, hogy meghaltam. –motyogja Luke fájdalmas arckifejezéssel. Megjátszotta? Belépett hozzájuk? Mi folyik itt?

-Volt köztetek valami? –teszi fel az újabb kérdést Harry.

-Még csak 14 volt, mikor eltűntem. A legjobb barátja voltam. –és az egyetlen. Talán ez a legrosszabb.

-Figyelj, Hemmo….Aliana nem tud semmit erről az egészről és jobb, ha ez így is marad. Te pedig tartsd magad távol tőle, különben nemcsak hogy soha többé nem látod, de a nyakáról áttérhetek máshová is. –kacsint Harry Luke-ra gátlástalanul, perverz mosollyal az arcán.

-Ha egy ujjal is hozzámersz érni, esküszöm, nem állok jót magamért! Köpök rá, ha én is beledöglök, de a puszta kezemmel foglak megfojtani! –szorítja össze a fogait, felpattanva a helyéről.

-Nyugi van hősszerelmes! Ha ő is akarja, nem tehetsz ellene semmit…  -tárja szét a karját Harry.

-Az nem fog megtörténni. –sziszegi Hemmo idegesen.

-Úgy láttad, hogy nincs köztünk semmi? –vonogatja a szemöldökét a csókunkra utalva a göndör ördög. Luke szaggatottan fújja ki a levegőt, erre még ő sem tud mit mondani. Mérhetetlen bűntudat önt el, de félő volt, ha nem teszem meg nekiugrik Harry-nek és addig veri, míg súlyosabb baja nem esik. Nem mintha sajnálnám, de Luke komoly bajba is kerülhetett volna ezért. Bár ki tudja jelenleg, mit is csinál. Felsóhajt, és megadóan bólint. Levágja magát a haverőre és beletúr tökéletesen felállított tincseibe. Egy pillanatra félrenéz, szemei kikerekednek, ahogy meglát. Az ujjamat a szám elé teszem, jelezve, hogy ne szóljon egy szót se. Halványat biccent, majd ismét Harry-re néz. Nem szólnak semmit. Végül pár perc csend után Hemmo feláll, és kifelé veszi, az irány a göndör ördög pedig kikíséri. Mielőtt kikerülne, a látóteremből rám kacsint, rögtön veszem a lapot és felfutok a szobámba. Kinyitom az ablakot, odalent Luke már az ajtóban áll. Biccent, majd a motorjához lép, amitől automatikusan görcsbe rándul a gyomrom. Felpattan, beindítja a járművet, ami hangos búgásba kezd és kihajt és elszáguld. Egy ideig nézek utána, majd becsukom az ablakot, de valami eltalálja azt. Szinte feltépem és meglepődve látom, hogy ott áll az ablakom alatt, nagy mosollyal az arcán. Kopognak. Ijedten kapom oda a fejem és gyorsan elfordítom a kulcsot a zárban.

-Engedj be! –hallom meg Harry hangját az ajtó mögül.

-Hagyj békén kérlek, a kicsi alszik! –susogom szelíden, mire egy aprót üt az ajtóba. Távolodó léptei alapján nem próbálkozik tovább, és felmegy. Megkönnyebbülten szaladok vissza az ablakhoz, ahol Luke már türelmetlenül toporzékol.

-Fel tudsz mászni? –suttogom alig halhatóan, nehogy Harry vagy az alvó kislány meghallja. Riadtan néz végig az elég magas távolságon az föld és az ablak között.

-Megpróbálom. –feleli végül, majd elrugaszkodik, és mire észreveszem, már a párkányt fogja. A lábát megtámasztja a falon és felhúzza magát. Leszáll az ablakból és rámemeli csodálatos, kék tekintetét. Szinte nyakába ugrok, belefúrom az arcom a mellkasába és mélyen beszívom az illatát.

-Annyira hiányoztál. –súgja a fülembe mosolyogva.

-Azt hittem örökre elmentél. Miért nem kerestél soha? –hebegem a pólójába. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni.

-Nem tehettem. –motyogja, és egy kissé eltol magától, hogy a szemembe tudjon nézni. –Semmit nem változtál. Ugyanolyan gyönyörű, vagy mint öt éve. –simít végig a derekamon, amitől kiráz a hideg. Érzem, hogy a vér a fejembe száll és kezdek pirulni.

-Hogy érted, hogy nem tehetted? –térek vissza az eredeti témára.

-Ne beszéljünk erről, oké? De egy valamit muszáj tudnom. –fogja meg a két kezem és komolyan néz a szemembe. –Tényleg együtt vagy vele? –hajtja le a fejét szomorúan. Kínosan felnevetek, de rögtön el is harapom.

-Nem. –válaszolom végül. Felkapja a fejét, hatalmas mosoly görbül a szája sarkába. –Várj…akkor bántott… -dörmögi ismét ingerülten.

-Ne! Nyugodj meg. Semmi baj. Jól vagyok, semmi bajom, minden oké. Kérlek, Luke… -ölelem meg újra, de nem viszonozza. –Kérlek… -kapaszkodok meg a kabátja szélében. Nagyot sóhajt és belepuszil hajamba.

-Rendben. A lényeg, hogy most itt vagy és újra láthatlak. –cirógatja meg az arcom keserűen bazsalyogva.  –De most mennem kell, ha Hazza itt talál nekem lőttek. –indul ismét az ablakhoz, hogy kimásszon.

-Ugye még találkozunk? –kapom el a karját reménykedve. Aprót biccent, gyors puszit nyom az arcomra és a párkányba kapaszkodva leereszkedik a földre. Int egyet és szapora léptekkel elmegy.