5. fejezet - "Nem fogom hagyni"

Drága Olvasóim!

Sajnálom, hogy megint ilyen sokat kellett várnotok az új részre, igyekeztem minél hamarabb megírni és hozni nektek, de még így is elég későre sikeredett. Köszönöm a 18 (!!) feliratkozót és a kommentárokat, borzasztóan hálás vagyok mindenkinek aki amellett, hogy olvas még visszajelzéssel kedveskedik nekem. Amint láttátok időközben új design-t hoztam össze, nem lett a legeslegjobb, de az én munkám, ezért büszke vagyok rá. Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást mindenkinek!

xxRowena

Hirtelen kapja a fejét a lépcső irányába, nem értem, ezért én is odafordulok. Luke az. Mintha egy kő esne le a szívemről, félénken elmosolyodom, remegő kezeim mozgása parányit megszűnik, tüdőm újra normálméretűre vált. Végignézve szinte fedetlen testemen tábortűz szerűen lobban fel a harag tengerkék szemeiben, keze automatikusan ökölbe szorul.

-Ne merj hozzáérni! – leheli hangosan, félelmet keltő hangszínen. Tudom, hogy mire készül, hiszen elmondta. De azt hittem nem teszi meg. Reméltem.

***

-Tessék? – meredek Rá hitetlenül. Nem, ezt nem engedhetem.
-Nincs más választásunk Lina, értsd meg! – feleli könyörgően. - Nem fogom hagyni, hogy magáévá tegyen, ezt te is tudod. Ha egy ujjal hozzád mer érni, a két kezemmel roppantom össze a nyakát. – fújtatja mérgesen, de a végsőkig elszántan. Lina. Milyen rég nem hívott már így senki. És most, hogy újra itt van, itt van velem, ilyen őrültségre készül.

-Nem fogom hagyni, hogy megtedd Luke. Nincs esélyed Harry-vel szemben. – rázogatom a fejem, az ölembe heverő kezeimet morzsolgatva.

-Félsz, hogy megfog….ölni? – nyel nagyot a két szó között. Megrökönyödve, ijedten nézek Rá. Könnyek gyűlnek a szemem sarkába, szívem csavarodik egyet a mellkasomban. Egyetlen vonallá szorítom a számat, lefelé kezdek bámulni, tekintetemet hidegnek és ismeretlennek érzem. Rettegek a tudattól, hogy baja eshet. Hajam egyenes tincsekben mered előre, holt sápadt arcomra tapadva, csak a lábam mozdul néha-néha egy aprót. – Lina, kérlek, nyugodj meg. – szólal meg mellettem, de hangja mégis oly távolinak tűnik. Erőtlen mozdulattal fordulok újra felé, üveges íriszeimet tágultam szegezem Rá. – Nem lesz baj, érted? – fogja két keze közé arcom, meleg leheletétől mintha visszaszállna belém az élet.  Kósza könnycsepp csordul le az ujjára, amivel azonnal letörli azt. Homlokomat az Övének döntöm, arcomon pihenő kezeire csúsztatom a tenyerem.

-Ettől még a Tiéd maradok. – súgom szívszakadva, orrom az Övéhez érintem. Teste megremeg, fejét elfordítja és hosszú, puha csókkal illeti orcám. Száját beszívva összehúzza, majd nagyot sóhajt. Utoljára rám pillant, kézfejét lecsúsztatja az államon, szó nélkül feláll és az ablakon keresztül elhagyja a szobát. Az egyetlen alkalom, mikor azt kívánom, bár ne láthatnám holnap.

***

A levegő megfagy a körülöttünk, a feszültség érezhető, ahogy Harry még mindig előttem térdel, és még véletlenül sem engedi el a csípőm vonalát. Luke türelme egyre vészesebben fogy, de csak óvatos lépésekben közeledik.

-Most még meghátrálhatsz Hemmo. Még elmehetsz. Elfelejtem, hogy ellenszegültél és minden marad a régiben. Csak annyit kell tenned, hogy hagyod lehúzni a barátnőd kis csipkés alsóját. – akasztja bele ujjait a fehérneműm két végébe, mire a hasam egyből görcsbe rándul. Luke minden hezitálás nélkül indul meg felénk, erre Harry is feláll. „Támadónk” apró biccentéssel int az ajtó felé, jelezve, hogy itt az idő a menekülésre. Remegő kézzel, nyúlok a kilincs után, könnyes szemekkel és sajgó mellkassal nyomom le, néhány pillanattal később pedig hangosan csapódik be mögöttem. Egy percig sem habozok, az ágyhoz ugorva már kapom is fel az eddig halkan szuszogó Aylin-t és az ablakhoz lépek.

- Add csak! – szól fel egy magas barna hajú srác, karját a magasba emelve a kislány felé. Félve, bár de óvatosan átadom neki a csöppséget. Luke megbízik benne, tehát nincs okom kételkedni.

- Gyere, siess! – jön egy újabb ismeretlen fiú, mire az ablakpárkányra állok, ő pedig egy határozott mozdulattal leemel a ház a falai közül. Egyből futásnak erednek, amit bár nem értek, de követem őket. A barna a kezembe nyomja a kislányt és kapu előtt álló fekete furgon felé irányít, míg a másik szorosan mögöttem követ. Elém lépve elhúzza a matt színű tolóajtót és betessékel. A vezetőülésen helyezkedik el, és idegesen mered ki az ablakon. Lövéseket hallok, amitől a szemem a kétszeresére tágulva ragad, miközben előre hátra dülöngélek a keservesen síró gyermeket ringatva.

- Calum siess már! – kiálltja el magát a volán mögött ülő srác, mire –ezek szerint- Calum szinte feltépi a kocsit és már hajtunk is. A barna nagyokat sóhajtva fordul hátra az ülésén egyenesen rám nézve.

- Minden oké? – lihegi levegőért kapkodva, de nem válaszolok. Sokkot kaptam. Mik voltak azok a lövések? Egyáltalán honnan jöttek? Hol van Luke? És mégis kik ezek? – Nagy balhé lehetett. – néz végig félmeztelen testemen, mire automatikusan összehúzom magam.

- Nem gondoltam, hogy ennyien lesznek. - mondja a vörös, már-már piros hajú fiú.

- Ő a főnök. Egyértelmű volt, hogy sokan védik. – feleli Calum, nyugodt hangon. Egy szót sem értek. Főnök? Védik? Harry? – Mellesleg Styles-nak fontos a csaj. Mióta náluk van, még jobban őrzik a házat.

- Luke? – nyögöm ki nagy nehezen a nevét, mire felém fordulnak. Vagyis csak Calum, mert a másik, az utat figyeli.

- Nem lesz baja. – válaszolja kis szünet után, mire valamelyest megkönnyebbülök. – Kik voltak azok? Kik lőttek? – kérdem Aylin fejét simogatva.

- Styles emberei. – feleli Calum helyett a vörös fürtű.

- Harry-nek vannak emberei? – ízlelgetem az előbb halott szavakat. Milyen emberek? És miért veszik körül a házat?

- Meddig marad, a gyerek? – tereli a témát Calum, a karjaim közt nyögdécselő kicsi felé biccentve.

- Holnap jön haza az anyukája a szomszédból. Biztos, hogy első dolga lesz elvinni, és ha nem találja ott…aggódni fog. – Micheal a visszapillantóból, Calum pedig az ülésén hátrafordulva vizslat felváltva engem és a picit.

- Majd én elviszem neki. – mondja végül Micheal és újra teljes figyelmét az útnak szenteli.

- Én szeretném visszaadni. – tiltakozom félénken, de csak két szúrós pillantás a jutalmam.

- Nem mehetsz vissza oda. – rázza meg a fejét a barna tincsű fiú, mire felkapom a fejem.

- Mi lesz Maggie-vel? Nem hagyhatom ott a munkámat egyetlen szó nélkül. Fel fogja hívni a nevelőszüleimet… - gondolkodom hevesen, mikor végre megállunk.

- Luke elintézi. – adja meg az igencsak kurta választ, majd maga előtt tartva mutatja az utat egy gyárnak tűnő épület felé. Magas, szürke az oldalát végig különböző graffitik és rajzok díszítik, cseppet sem barátságos alakokkal és írásokkal. A hideg is kiráz a helytől, Aylin apró kis teste is megrázkódik. Luke itt él? Ezekkel a srácokkal? Luke. Vajon mi lehet Vele? Mi tett Vele Harry? A gyár belülről sem sokkal szebb. Sötét és koszos. Balra egy szakadt, poros kanapé ácsorog, egy -meglepetésemre- elég méretes Tv mögött. Jobbra egy átjáró szerű nyílás tátong a két fal találkozásánál. Micheal levágja magát a heverőre és unottan kezdi el nyomogatni a távirányítót, míg Calum egy bő póló és boxer társaságában jelenik meg mellettem.

- Nemigen lakik, itt lány szóval be kell érned ezzel. – nyújtja át a ruhadarabokat, mire hálásan bólintok. Kissé idétlenül érzem magam, hiszen nincs hová letennem a kicsit és fogalmam sincs, hogy most mihez kezdhetnék.

-  Add csak. –zökkent ki a gondolatimból Calum, és átveszi Aylin-t. Sietősen kapom magamra a fekete pólót és szürke alsót, de még ezek után is kényelmetlenül érzem magam. Hol van már Luke?

- Megmutatom Hemmo szobáját. – int a barnaság és már indul is, én pedig készségesen követem. Egy a kocsi elhúzható ajtajához hasonló kapuszerűség előtt áll meg, egy határozott mozdulattal eltolja, majd a kezét vízszintesbe emeli, jelezve, hogy bemehetek. Ismét átkarolom a törékeny kislányt és belépek a szobába. Calum visszahúzza az ajtót és már hallom is, ahogyan léptei távolodnak tőlünk. Minden fekete. A bútorok, a szőnyeg, minden elég réginek és használtnak tűnik. Az ágy hatalmas, sötét, barna kerettel és ágaskodó felsőrésszel. A földön ruhák, füzetek és….töltények hevernek szerteszét. Nagyot nyelek, Aylin gondosan elhelyezem a puha ágyon, majd egy homlok puszi után a fiókos komódhoz lépek. Az első, amin megakad a szemem egy fénykép. Rólam és Róla, ahogy nyolc évesen a hintában ülök, Ő pedig hátulról átölel. Ajkam halvány mosolyra húzódik, a mellkasomban lévő égő érzés növekszik és enyhül egyszerre. Miért tette? Miért tűnt el olyan hosszú időre? Miért tetette hitette el velem…velünk, hogy meghalt?

- Az az egyetlen képem rólad. – szólal meg mögülem egy hang, melyet akár ezer közül is megismernék. Hitetlenül nevetve fordul meg, de a mosolyom egyből eltűnik. A pólója félig leszakadt, amitől láthatóvá vált a tökéletesen kidolgozott felsőtestén éktelenkedő hosszú, mély seb. Nadrágja térdrésze is szakadt, az egész teste sáros, arcán véres és koszos foltok látszódnak. Kezét szorosan a sérült részen tartja, arcáról sugárzik a fájdalom. Könnyeim patakokban törnek fel, gyorsan szaladok oda Hozzá, a lehető leglágyabban fonom köré remegő karjaimat. Felszisszen kínjában, de nem engedi, hogy elhúzódjak, fél kezével magához húz. – Jól vagy? – súgja erőtlenül, mire annyira eltolom magamtól, hogy lássam az arcát. Szívem sajgásával küszködve simítok végig hajától a nyaka aljáig, majd újra a hájához érek, és lassan, óvatosan beletúrok.

- Nem kellett volna megtenned. Hagynod kellett volna, hogy…..attól még ugyanúgy a tiéd maradtam volna és most nem lennél ilyen állapotban. –hebegem még mindig, már-már fuldokolva, de állam alá nyúlva felemeli a fejem.

- Nem hagyhattam, hogy megtegye. Én jobban leszek, de ha elvette volna ártatlanságod, te sose jöttél volna rendbe. – Őszinte mosoly görbül, szintén sebes ajka szélére, édes csókot lehel az orrom hegyére.